Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Udvardy Ignác Ödön életrajza

2008.01.16

UDVARDY IGNÁC ÖDÖN ÉLETRAJZA

 

 1.         A FIATAL UDVARDY

 

Udvardy Ignác Ödön 1877. május 8-án született Zalaegerszegen. Apja, Udvardy Ignác (1848-1920), iskolaigazgató és a város első lapszerkesztője volt. Aktív közéleti szereplésével rengeteget tett Zalaegerszeg felvirágoztatásáért (jegyzetek 13). Anyja, Horváth Franciska, nagykanizsai pedagóguscsalád leánya. A család nemesi származással büszkélkedhetett, s leányágon a Thököly családdal is rokonságban állott. Birtokaikat a Thököly és Rákóczi szabadságharcban való részvétel miatt kobozták el. Udvardy Ignác életben maradt testvérei Udvardy Fanny (1875-1956, férje Kászonyi Mihály) és a dédnagyanyám, Udvardy Ilona (1880-1967, férje Dr. Vida Sándor). Margit (1876-79) és Ödön (1883-86) nevű kistestvérei korán meghaltak. Ödönre emlékezve vette fel később apja neve mellé ő is az Ödön nevet.

Az elemi és a polgári fiúiskolát szülővárosában, Zalaegerszegen végezte, majd a nagykanizsai katolikus főgimnáziumban folytatta tanulmányait. Az érettségi vizsga után két évvel – 1896-ban – beiratkozott Budapesten az Országos Magyar Királyi Mintarajziskolába rajztanár szakra, ahol többek között Székely Bertalan (1835-1910), Nádler Róbert (1858-1938) és Balló Ede (1859-1936) tanították. Az iskola igazgatója és a rajztanár-vizsgáló bizottság elnöke Kelety Gusztáv (1834-1902) volt (jegyzetek 14).

Tulajdonképpen édesapja kívánságára szerzett rajztanári diplomát. Ő maga inkább művész-szakon szeretett volna végezni, ezért már tanulmányai alatt is sokat festett. Székely Bertalan művészetét nagyon nagyra tartotta, egyik korrigálását (külön rajzát és az emberi alak arányaira tett megjegyzését, melyet szignált is Székely) eltette, és nagy becsben tartva megőrizte.

Kiemelkedő tehetsége miatt tanárai érdemesnek tartották arra, hogy 1900 novemberében a Nemzeti Szalonban kiállítsák két kisméretű olajfestményét Szinnyei Merse Pál, Edvi Illés Aladár (1870-1958), László Fülöp (1869-1937), Perlmutter Izsák (1866-1932), Zemplényi Tivadar (1864-1917) és Perlott Csaba Vilmos (1880-1955) képeivel együtt (jegyzetek 15). A fiatal Udvardy nagyon büszke volt arra, hogy ilyen társaságban szerepelhetett. Az egykori kritika tanúsága szerint abban az évben a zsűri magasabb mércét szabott, és jobban megrostálta a képeket, mint a korábbi években. Ez a be nem kerülő fiatal festőket rendkívül elkedvetlenítette. Valóban nívót jelentett tehát a szereplés ezen a kiállításon. Neve az újságokban is szerepelt, a Pesti Hírlap közvetlenül az ismert nevek után foglalkozott képeivel, és újszerű színfoltként említette azokat. A két festményt az állam meg is vásárolta. Árából Udvardy három kötetes képzőművészeti lexikont vett.

 

2.         UDVARDY MINT TANÁR

 

Tanári oklevelét, mely a szabadkézi rajznak és a rajzoló geometriának középiskolai és középfokú ipari iskolában való tanítására képesítette, 1901. június 27-én kapta meg.

Tanári pályáját ugyanazon év szeptemberében, a Nagyváradi Premontrei Főgimnáziumban kezdte meg, ahol később Juhász Gyulával (1883-1937) együtt tanított (jegyzetek 16).

A munkába állást követő esztendő sikerekben és kudarcokban egyaránt gazdag volt. Udvardy az iskola értesítőjében megjelentette első tanulmányát „Művészet és művészi nevelés” címmel, melyet 1903-ban önálló könyv formájában is kiadtak (jegyzetek 17).

1902-ben nagy sikerű előadást tartott a Rajztanárok Egyesületének kongresszusán a dekoratív rajzról. Az előadásra való felkészülés során irányult figyelme a népi díszítőelemekre (jegyzetek 18).

Tanári pályája elején több tanulmányutat is tett Európa nagyvárosaiban a különböző országok népi díszítőművészetét tanulmányozva. Megfordult többek között Fiuméban, Bécsben és Münchenben. Utazásai során vizsgálta az egyes népek díszítő eljárásait. E díszítmények rajzolásának legegyszerűbb technikáját „A természetes díszítő eljárás” című, 1910-ben megjelent könyvében foglalta össze (jegyzetek 19).

1902-ben súlyos baleset érte. Kerékpárjáról leesve komoly sérülést szenvedett (csípőizületi törés). Ennek következtében – dacára számos későbbi operációnak, melyből kettőt Bécsben hajtottak végre – egyik lába megrövidült, s így élete végéig sánta maradt.

            Sógora, Dr. Vida Sándor, 1903 és 1908 között a Fiumei Kéttannyelvű Főgimnázium tanára volt. Ezeknek az éveknek nyarán többször is meglátogatta húgát és sógorát Fiuméban. Innen és a környékről sok képe és vázlata származik.

A váradi évek alatt nemcsak mint pedagógus működött teljes emberként, hanem mint festőművész is állandó kiállítója és megbecsült művésze volt a városnak.

Tevékenyen részt vett Nagyvárad szellemi életében: tagja volt az Emke kávéház törzsasztalánál szerveződő Holnaposok társaságának, melyhez Ady Endre (1877-1919), Dutka Ákos (1881-1974), Emőd Tamás (1888-1938), Juhász Gyula és még sok más neves művész tartozott (sajtókritikák 1). Bíró József (1907-1945) és Tabéry Géza (1890-1958) műkritikusok igen sokat írtak Udvardy Ignác művészetéről. Adyt személyesen ismerte, s bár közöttük szorosabb barátság életmódjuk különbözősége miatt nem alakult ki, költészetének nagy rajongója volt. Első közéleti ünneplésében is részt vett (jegyzetek 20). Nagyváradi házának ablakából Udvardy Ignác Brüll Adél (Léda) kertjére látott. Ha hihetünk az Interneten talált „pletykának”, festőnk kávéházi estéi során szemet is vetett az asszonyra. Ő azonban Ady kedvese lett – talán ezért is nem alakult ki Ady és Udvardy között szorosabb barátság.

Az addig családja révén hagyományosan vallásos beállítottságú Udvardy Ignác itt került először kapcsolatba a szabadkőműves és baloldali eszmékkel, melyek gyökeresen megváltoztatták életszemléletét. Emiatt mind családjával, mind az iskola igazgatójával komoly összetűzései voltak. Munkahelyén a papokkal általában nem volt jó a viszonya (bár a paptanárok között akadtak jó barátai is), mivel kényszert alkalmaztak ránézve kedvezőtlen esetekben. Például ő az állami nyugdíjintézetbe szeretett volna belépni, mégis a rend nyugdíjintézetébe kényszerítették. Ebből későbbi élete folyamán számos problémája adódott nyugdíja folyósításával kapcsolatban.

Az iskolában akkor mérgesedett el igazán a helyzet, amikor az igazgató kötelezővé akarta tenni a világi tanárok számára is a miselátogatást. Ez ellen a három világi tanár: Udvardy Ignác, Juhász Gyula és Földvári tornatanár hevesen tiltakozott. Ez az összeütközés végleg elrontotta helyzetét, de mivel a városban a leghaladóbb értelmiségi körökben volt szava, és munkájába sem tudtak belekötni, tovább tanított az iskolában. Ez számára azért is fontos volt, mert akkoriban nagyon nehezen lehetett álláshoz jutni.

Pedagógiai munkásságában jelentős újításokat vezetett be. A gyerekek számára merev és élettelen geometriai rajzoktatás során megkísérelte az ábrák színekkel történő „feloldását”, és a geometriai elemekből díszítményeket állíttatott össze a tanulókkal. Eljárásának az volt a lényege, hogy mintákat alkotott a gyermekrajzokhoz, melyek körvonalait a tanulóknak körzővel és vonalzóval saját maguknak kellett megszerkeszteniük, majd színes ceruzával kiszínezniük. Az új módszerrel készült képekből 1908-ban kiállítás nyílt a New York palotában (85 minta alapján 263 rajzból). A katalógus előszavában Bárdos Artúr (jegyzetek 21) méltatja újszerű módszerét a művészeti nevelésben, majd Udvardy Ignác ismerteti eljárását. A korabeli kritika igen elismerően nyilatkozott az eseményről. (sajtókritikák 2).

Ezt a kiállítást Udvardy azért rendezte Budapesten, mert szeretett volna visszakerülni a fővárosba, a magyar művészeti élet központjába. Törekvése megvalósulni látszott, mikor 1912 áprilisában a Műcsarnok tavaszi tárlatán négy képét is érdemesnek ítélték a kiállításra. A főváros kezdte felfedezni Udvardy Ignác művészetét, ám ezek után a háborús viszonyok és az ország felosztása jó időre elszakították a magyar művészeti élettől. Sokáig Erdélyben maradt mint ismert és elismert festő, aki számos kiállításon vett részt Nagyváradon, Nagybányán, Kolozsvárott és Bukarestben, az anyaországban azonban eközben elfeledték.

Pedagógusként Udvardy Ignác figyelt fel Nagy Károly (1903-1978) tehetségére, akiből a későbbiekben szintén alkotó, szobrászművész lett. Vele az iskola után is tartotta a kapcsolatot. Családunk birtokában van egy levél 1934-ből, melyet Nagy Károly írt neki Nagyváradról Nagybányára. Ebben számos linómetszetét is elküldte, hogy Udvardy mondjon róluk véleményt, megállnák-e a helyüket egy bizonyos váradi kiállításon.

            1919-ben aztán magukkal ragadták Udvardyt a politikai események, és baloldali nézetei hatására belépett a Kommunista Pártba. Ennek következtében családja megszakított vele minden kapcsolatot. A Tanácsköztársaság alatt a Képzőművészek Testületének vezetőjévé és a Püspöki Múzeum igazgatójává választották.

Végletekre hajlamos művész-személyisége az idők során még kétszer vett száznyolcvan fokos fordulatot. Nagybányai korszakában szinte szerzetesi magányba vonult vissza. Olyan mélyen vallásos életet élt, hogy huszonöt éven keresztül naponta járt a templomba áldozni. A kritikák, életrajzi adatok szentferenci egyszerűségről, tisztaságról szólnak. Nőtlen maradt. Vegetariánus lett, kis kertes házában minden munkát maga végzett. Egyedüli lakótársa egy kis stiglic volt. Később - élete vége felé - újra visszatért baloldali nézeteihez. Ennek következtében végképp megromlott a viszonya családja többi tagjával. Ismét belépett a Kommunista Pártba, és innen kezdve „szocialista-realistának” vallotta magát. Nevét „y” helyett „i”-vel írta alá – mely számos öregkori festményén megfigyelhető – ezzel is jelezve szakítását a nemesi múlttal. (Családjával végleg megromlott viszonya következtében halála után a családi sírbolttól külön temették el.)

Most azonban térjünk vissza Udvardy tanítói évei alatt kifejtett festői munkásságához. 1921-ben a nagyváradi festők karácsonyi tárlatán szerepelt Tibor Ernővel (1885-1945), Váradi Alberttel (1896-1925), Barát Móriccal (1880-1944), Mikes (Münich) Ödönnel (1878-1949) és Macalik Alfréddal (1888-1979). Ezután egészen Nagybányára költözéséig minden évben kiállított a városban. Mindezek mellett mind Nagyváradon, mind a későbbiekben Nagybányán volt egy-egy kávéház vagy cukrászda /Nagybányán a Berger cukrászda (jegyzetek 22)/, ahol a helybéli festők egész éven át kitehették alkotásaikat, s ahol ő is állandóan szerepelt.

 

3.         UDVARDY, A FESTŐ

 

1922-ben – a Trianoni békeszerződés után – az új, román vezetés bezáratta a gimnáziumot, melyben tanított, a tanárokat pedig nyugdíjba küldték. Udvardy úgy döntött, hogy a jövőben egyedül a festészetnek szenteli életét. Tanulmányutat tett Németországban és Olaszországban. Először négy hónapot Berlinben töltött, ahol rajzolta és festette a Berlin környéki tavakat és erdőket, és különböző múzeumokban antik díszítéseket gyűjtött. Ezután a Keleti tengerhez ment alkotni Swinemünde mellé. Itt találkozott először a német expresszionizmussal, melynek szélsőséges megnyilvánulásait elutasította ugyan, mégis jelentős hatással volt ez az irányzat későbbi művészetére. A Németországban festett képeiből (valamint a Váradon és Egerszegen festett képekből) hazaérkezése után, 1922 szeptemberében hetven darabot állított ki Nagyváradon. Az összes művét megvásárolták. Novemberben Matula boltjában volt kiállítása. 1923-ban Rómába látogatott, ahol három hónapig élt és alkotott. Hazaérkezése után ismét kiállítást rendezett Nagyváradon, és akárcsak korábbi útja után, újra minden képe gazdára lelt.

1923 őszén látogatást tett Nagybányán, ahol annyira magával ragadta a táj szépsége és az őszi erdők színei, hogy a következő évben oda is költözött, feladva ezzel váradi műtermét. Megkezdődött művészetének igen jelentős, nagybányai korszaka, mely 14 éven át tartott. Az itt működő festőkolóniának szemlélete, stílusának hatása megjelenik vásznain, akárcsak az ekkor Nagybányán egyre markánsabban jelenlévő „neomodern” irányzat tendenciái. Ez idő tájt a festészet mellett már fafaragással, vászon és selyemfestéssel, batikolással, fekete-fehér és színezett linómetszéssel és rézdomborítással is foglalkozott.

1924-től 1938-ig élt és alkotott Nagybányán és Felsőbányán (jegyzetek 23). Festett olajjal, pasztellel, akvarellel, készített grafikákat és linó-metszeteket. Egész nap a természetet járta elmaradhatatlan panama kalapjában, naponta több képet és vázlatot is készítve az általa kiválasztott helyszíneken. Elmondása szerint olyan domboldalban dolgozott egyszer, ahol alig fért el a festőszéke, és egy rossz mozdulatra lezuhanhatott volna. Festett képet a Koltói kastélyból is, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt egy elszórt kunyhókkal teli dombos, hegyes tájra. Járt olyan helyen, ahol szabadon legeltek a bivalyok, de ő nem félt, nem messze tőlük felállította festőállványát. Egyszer csak az egyik bivaly elindult egyenesen feléje, ő meg dermedten, mozdulatlanul várt. A szerencse azonban vele volt, és az állat tőle pár méterre „méltóságteljesen” belesüppedt egy iszapos pocsolyába. A nagyvilággal élete e szakaszában szinte csak kiállításai során érintkezett, holott korábban sokat utazott, élénk társadalmi életet élt.

Nagyváradi kapcsolatai még megvoltak, régi barátaival levelezett, néha meghívta őket magához. Egy ilyen vendéglátás alkalmával írta nála Emőd Tamás a „Magyar diák vasárnapja” című költeményt, melyet neki ajánlott (jegyzetek 24).

Öt havi nagybányai tartózkodás után, 1924-ben, nagy sikerű kiállítást rendezett alkotásaiból Nagyváradon a Helikon Kiadó kiállítótermében. 63 műve szerepelt – köztük már nagybányai és felsőbányai képei is. Ugyanebben az évben egy jelvény-pályázatot is megnyert.

Szoros kapcsolatot tartott fenn a Nagybányai Festőiskola művészeivel, akik már 1926-ban törzstaggá illetve zsűritaggá választották. Ez nagy kitüntetés volt (jegyzetek 25). A következő évben is törzstaggá választották, de ezt akkor a művészek közti nézeteltérések miatt visszautasította. Állítólag Thorma János le akarta beszélni Ferenczy Noémit (1890-1957), hogy együtt állítson ki Ziffer Sándorral (1880-1962), aki jó barátja volt (jegyzetek 26). Udvardy természetesen Zifferrel tartott, aki később, 1931-ben, ki is lépett a Társaságból. Bár 1927-ben visszautasította a tagságot, a rákövetkező évben – a Nagybányai Festők Társasága tisztikarának megújításakor – helyettes ügyvezető lett.

A nagybányai festők évente megrendezett tárlatain való szereplés mellett a következő kiállításokon találkozhatunk nevével a 20-as években:

 

-1925-ben és 1928-ban egyéni kiállítása volt Nagybányán.

-1927 szeptemberében kiállított Nagyváradon az ugyancsak nagybányai Mund Hugóval (1892-1962) a Heymann házban.

-1928-ban részt vett a művésztelepnek a nagybányai István Szállóban rendezett csoportos kiállításán.

-1928 novemberében önálló, teljes kiállítása nyílt 40 képpel az Újságíróklubban Kolozsváron.

-1929-ben kiállításon szerepelt a bukaresti Nemzeti Szalonban (Salonul Oficial) és Nagyváradon az N. S. E. termeiben.

 

A korabeli sajtó folyamatosan elismerően nyilatkozott Udvardy egyéni stílusáról (sajtókritikák 3).

1929-ben Udvardy Ignác nyolc társával együtt megalapította a Barabás Miklós Céhet (jegyzetek 27). A Céh tagjai 1930 májusában mutatkoztak be Kolozsváron rendezett „tavaszi kiállítás”-ukkal. Udvardy ezen öt képével is szerepelt, ám a továbbiakban már nem vett részt aktívan a Céh tevékenységében.

Novemberben – ugyancsak Kolozsváron – az Erdélyi Képzőművészek Kiállításán is részt vett 10 képpel, ötvenkét magyar és román művésszel együtt. Köztük volt többek között Thorma János, Mikola András, Ziffer Sándor, Tibor Ernő és Kós Károly is.

A harmincas évek elejére Udvardy Ignác ismert és elismert festővé vált Erdélyben. Képei a kiállítások során a legtöbb esetben az utolsó darabig gazdára találtak. Mivel Nagyváradról egyébként is elég jó anyagi körülmények között került ide, Nagybányán és Felsőbányán 3 házat is vásárolhatott magának. Egyszer említette, hogy egyik házának kertjében 77 szilvafája volt, tehát ő nem „7 szilvafás, hanem 77 szilvafás nemes”.

1935 elején Tabéry Ivánnak küldött Budapestre pasztellképeket egy, a Tamás Galériában tervezett kiállításra. Ez a tárlat sajnos nem jött létre. A tulajdonos csak akkor állította volna ki a képeket, ha be lettek volna keretezve. A sajtópropagandára is pénz kellett volna, hiszen Udvardy Pesten ekkor ismeretlen volt. Mindazonáltal Tabéry megmutatta az alkotásokat Fényes Adolfnak (1867-1945), Edvi Illés Aladárnak és másoknak, akik nagyon elismerően nyilatkoztak róluk (jegyzetek 28).

Az ekkoriban mélyen vallásos Udvardy nagy érdeklődést tanúsított a népi liturgikus mozgalom iránt. Érintkezésbe lépett ennek egyik elindítójával Pius Parsch-sal (jegyzetek 29), akinek meghívására 1937-ben néhány hetet Klosterneuburgban töltött. Szép cikket írt a kolostori életről a „Vigilia” 1938. júniusi és júliusi számába. Ez az újság később megjelentette több linómetszetét is. Hét szép pasztellképet festett itt tartózkodása alatt, de készített linómetszeteket és grafikákat is.

Korábbi sikerei ellenére anyagi helyzete a 30-as évek folyamán fokozatosan romlott. A román vezetés ugyanis iskoláinak bezárása után végül magát a premontrei rendet is feloszlatta, mely addig a nyugdíját folyósította. A jobbnál jobb kritikák ellenére a bevétel folyamatosan csökkent a különösen szerény, visszavonult, önreklámot messze elkerülő művész házatáján. Sokszor még a jelentkező vevőket is lebeszélte a vásárlásról, nem akarva egy-egy kedves művétől megválni. Ekkor már csak a művészetnek élt, azonban minél komolyabb és egyénibb lett ez a művészet, annál kevesebb lett a jövedelme. Nyugdíjat hosszú ideig nem kapott. Nagybányai házait fokozatosan kénytelen volt eladogatni, majd ezek után, 1938-ban, visszaköltözött nagyváradi lakásába.

Ekkor már érezni lehetett a második világháború előszelét, melynek hatására régi barátai majdnem mind elköltöztek a városból. Szerény anyagi helyzete ellenére négy felejthetetlen hónapra még Firenzébe ment. Itt néprajzi motívumok gyűjtésével foglalkozott, és festette a várost: az Arnot, a Ponte Vecchiot...

Képekkel megrakodva tért haza, s tartotta meg 1938 novemberében kiállítását egykori váradi munkahelyén, a volt premontrei gimnáziumban. Ekkor nagyváradi, nagybányai, firenzei és római képein kívül balatoni vidékeket ábrázoló keszthelyi és badacsonyi, valamint budai festményeit is kiállította.

Az egyre fokozódó nehézségek hatására végül is úgy döntött, hogy visszaköltözik az anyaországba. Miután visszahonosíttatta magát, Erdélytől egy gyönyörű kiállítással búcsúzott 1940 októberében a volt premontrei gimnáziumban. Sajnos meglehetősen sok képe a mai napig a határon túl maradt, lappang vagy megsemmisült a háborúban.

Budapesten az Ulászló utcában vett lakást, ahol szép műtermet alakított ki. Itt élt és dolgozott tovább. Festette a Vérmezőt és egyéb pesti és Pest környéki tájakat. A fővárosba költözése után két évvel közös kiállítást rendezett a „Műbarát” kiállítóhelyiségben Morzsa Morhart Gyula (1906-?) szobrásszal és Pituk József (1906-1991) grafikussal. Itt főként firenzei és nagybányai képeit állította ki. A kiállítás nagyon sikeres volt, a budapesti és nagyváradi lapok igen jó kritikákkal méltatták. Az állam és a székesfőváros is vásárolt tőle egy-egy olajfestményt (jegyzetek 30). A kultuszminiszter a „Nagybányai Széna-tér” című vízfestményét vette meg. Az eseményen még Auguszta Habsburg főhercegasszony is részt vett, aki hosszasan elbeszélgetett a festővel.

A kiállítás után meglátogatta Elek Artúr író (1876-1944), aki többek között a híres Nyugat című folyóirat munkatársa volt. Feljegyezte életrajzi adatait és végignézte képeit, mert meg akarta írni a festő komplett életrajzát. Ez azonban az írónak a zsidótörvények miatt elkövetett öngyilkossága következtében soha nem készült el. Az Udvardy-monográfia sajnos azóta is várat magára.

Udvardy anyagi helyzete kezdett jobbra fordulni, mivel a magyarországi premontrei rend ismét kieszközölte nyugdíjának folyósítását. Életének ez a nyugodt, békés időszaka sajnos nem tartott sokáig. Közbeszólt a második világháború, melyben a bombázások során csaknem mindenét elveszítette. 67 évesen szinte elölről kellett kezdenie az életét.

1943-ban (más források szerint 1944-ben) szorult helyzetéből rokonainál, Zalaegerszegen keresett menedéket. Innen kezdve élete hátralévő részét szülővárosában töltötte. Először húga, majd nővére lakásában élt, igen szűkös körülmények között. Itt alkotott tovább, festette Egerszeg utcáit, a dolgozó embereket, a szép zalai dombokat.

Kapcsolatot tartott fenn a városban élő művészekkel, induló fiatalokkal. Nővére halála után fogadta magához társbérlőként tanítványát, Cirkovics Adélt (édesanyjával együtt), akivel együtt festettek, és aki segített ellátni az idős művészt.

A háború befejeztével anyagi helyzete tovább romlott. Magyarországon is feloszlatásra került a premontrei rend, s ezek után kilenc hónapig nem kapott nyugdíjat. Idővel ugyan sikerült az államtól egy kisebb összeget kiharcolnia, ez azonban még arra sem volt elég, hogy az alkotómunkához vásznat vásároljon magának. Életének ebben a nehéz időszakában kénytelen volt régi képeinek a hátoldalára festeni új műveit (sajtókritikák 4). Neve ismeretlenül csengett az anyaország festői között, így az ötvenes években csak kisebb megyei tárlatokon tudta művészetét bemutatni. Ezeken többször is vásárolt tőle képet a Képzőművészeti Lektorátus (jegyzetek 31), ám minimális nyugdíja ezzel együtt sem nyújtott számára biztos megélhetést.

Egész zalaegerszegi tartózkodása során – még a halála előtti évben is – harcolt egy olyan közös műteremért, ahol a fiatal és idősebb festők együtt dolgozhatnának, és a pályakezdők tanulhatnának tapasztaltabb kollégáiktól. Emellett meggyőződése volt, hogy nagy szüksége lenne a városnak egy képcsarnokra. Ezért a képcsarnokért hivatalos szervekkel rengeteget harcolt is, de nem ért el eredményt. (Csak 1960-ban kezdeményezte ezt a Képzőművészeti Lektorátus vidéki főosztályvezetője.) A háború okozta károk és az újjáépítés terhei miatt még azt sem tudta elérni, hogy népművészeti gyűjteményeiről, azok rajzolásának módjáról készülő könyvtervezetének kidolgozására megbízást kapjon. A nehéz körülmények között is tovább küzdött azonban szülővárosa művészeti életének fellendítéséért.

1959-ben kedvező változás állt be Udvardy Ignác életében: Zalaegerszegen megalakították a Zalamegyei Képzőművészeti Munkacsoportot, melynek elnökévé választották. Ugyanezen év decemberében megrendezésre került a Zala megyei képzőművészek gyűjteményes kiállítása, melynek hatására – ha csak helyi viszonylatban is – de újra felfedezte őt a műértő közönség. A Magyar Népköztársaság Képzőművészeti Alapja mellett működő Bíráló Bizottság az ő képeit minősítette elsősorban és legnagyobb számban kiállítandóknak, s tizenkét képe közül négyet meg is vásároltak (jegyzetek 32). 1960-ban két kiállításon is szerepelt ugyancsak a fenti Bíráló Bizottság által kijelölt képekkel. Ebben az évben 16 képe közül ismét négy talált gazdára (jegyzetek 33). Többek között Zala megye tanácsa is vásárolt tőle.

1960 márciusában felkeresték a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségétől egy Budapesten rendezendő retrospektív kiállítás ügyében. Ez azonban egy kiállító helyiség megszűnése miatt (a Nemzeti Szalon körépülete az Erzsébet téren) 1961-re tolódott volna. Erre már nem kerülhetett sor, mivel Udvardy Ignác 1961. április elsején, 84 éves korában elhunyt.

Halála után több emlékkiállítása is volt Zalaegerszegen: 1969. decemberében a Megyei Művelődési Központban, 1987 októberében a Komjáti Aladár Fiúkollégiumban (sajtókritikák 5), és legutóbb 1990. szeptemberében a Göcseji Múzeumban (jegyzetek 34).