Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Udvary Ignác művészetének jellemző vonásai

2008.01.15
UDVARDY IGNÁC MŰVÉSZETÉNEK JELLEMZŐ VONÁSAI

 

1.         ÁLTALÁNOS JELLEMZŐK

 

Udvardy Ignác rendkívül termékeny művész volt. Nagy vászonra éppúgy szívesen dolgozott, mint a legkisebb fecni papírra, ami a keze ügyébe akadt. (Hagyatékában számtalan apró vázlat is található.) Sajnos műveinek jelentős hányada szétszóródott, és csaknem teljes egészében magántulajdonban van. Már életében sok képét megvásárolták magánszemélyek. Gyakori költözködése és a két világháború következtében az országban és a határon túl egyaránt elszórtan találhatók alkotásai. Nagyváradon és Nagybányán festett műveinek egy része valószínűleg Romániában, más része ismeretlen országokban található. Életének ebben a szakaszában szívesen vásárolták műveit tehetős, erdélyi zsidó családok, akik közül sokan az üldöztetés elől külföldre – gyakran Amerikába – menekültek. Vagyontárgyaikat magukkal vitték, vagy elkobozták azokat. A háború és a bombázások miatt sok alkotás meg is semmisült. Képei jó részét szignálta, de többségüket nem datálta, így időhöz kötésük esetleges. Inkább csak korszakolhatóak, sokszor csupán a téma és az életrajzi adatok összevetése révén.

Ehhez a korszakoláshoz Bíró József nyújt segítséget, aki az 1938-as – nagybányai tartózkodását lezáró – váradi kiállítás alkalmából ezt írja:

„Művészi fejlődésének útjain a nagy koráramlatok minden állomását végigjárta; a részletező naturalizmus, a sommázó századeleji stilizálás s az impresszionista kifejezésmód után Udvardy az expresszionizmus felé hajolt, de e stílus szélsőséges kinövéseit sohasem tette magáévá. Kokoschkával rokon expresszionizmusa régi forrásokból táplálkozott…” (Pásztortűz 1938. októberi szám)

Gazdag festői pályafutásának pontos rekonstruálása főként a nagybányai évektől lehetséges. Körülbelül ekkortól szentelte életét teljesen a festészetnek. Korábbi alkotásait csak elvétve ismerjük, ezek alapján nehéz pontosan meghatározni korai időszakának fő stílusjegyeit.

Úgy tűnik azonban, hogy Bíró Józsefnek többé-kevésbé igazat adhatunk. A kor fő tendenciái nyomán Udvardy Ignác művészete a naturalizmusból indult, ami a század elején a szecesszió hatására a dekorativitás és a stilizálás felé fejlődött tovább.

Festészete nagybányai tartózkodása alatt érte el csúcspontját. Ebben a korszakában főként az impresszionizmus és az expresszionizmus keveredik művein, csakis rá jellemző elegyet alkotva.

Nagybányáról elkerülve, késői festészetében újra a dekoratív színvilág, a lokálszínek erősebb használata kerül előtérbe.

Technikák tekintetében rendkívül sokoldalú volt: festett olajjal, akvarellel, pasztellel (rendkívül jellegzetesek pasztellel színezett tollrajzai), készített grafikákat, foglalkozott fafaragással, linómetszéssel, vászon és selyemfestéssel, rézdomborítással. Két faliszőnyeget is ismerünk tőle, az egyiket napraforgó, a másikat madár motívumok díszítik. Hatalmas mennyiségű néprajzi adatot gyűjtött össze élete folyamán: másolta és tanulmányozta az egyes népek díszítőelemeit. Ezeknek hatása egyes grafikáin és linómetszetein is felfedezhető. Fafaragványairól és „fantáziaalakok” című grafikai sorozatáról a primitív, természeti népek groteszk díszítményeinek egzotikus hatása sugárzik.

Festészeti módja olajképein a rövid ecsetmozdulatokkal, vastagon felvitt festék, és a kemény, igen erőteljes, de sokszor kicsit feloldott színek. A helyszínen általában kisméretű képeket és vázlatokat készített, majd később ezek alapján festette meg műtermében nagyobb méretű alkotásait. Nemcsak Nagybányán és Nagyváradon készültek ezek, hanem Zalaegerszegen, Budapesten és környékén, a Balatonnál valamint külföldi útjai során is. Ennek a helyszíni vázlatolásnak legjellemzőbb technikája volt nála a pasztell és a pasztellel színezett tollrajz. Vázlatai közül sok autonóm műalkotásnak is beillik. 1933-tól kezdve csaknem tíz éven át végigkísérik művészetét ezek az egyéni stílusú rajzok, melyekből több száz darab maradt ránk (a Nemzeti Galéria 710 darabot jegyez, más források 1500-at említenek). Sok került közülük eredetiben kiállításra, sokat később áttett olajba, akvarellbe. Udvardynál egyedülálló módon majdnem mindegyik pontos keltezéssel van ellátva. Ebből kiderül, hogy gyakran kettő-három is elkészült belőlük naponta. Ezek mellett természetesen ceruza és tollvázlatokat is készített a helyszínen, csakúgy mint kisméretű olajképeket.

Linómetszeteit variálta: a hagyományos fekete-fehér linók mellett gyakran találunk nála színezett, festett, különböző színű papírokra és különböző anyagokra nyomtatott metszeteket is.

A következő fejezetekben igyekszem három fő korszakát minél alaposabban bemutatni: korai, érett és késői festészetét.

 

2.         UDVARDY KORAI FESTÉSZETE

 

Első ismert és jelentős festői megnyilvánulása az 1900-as Nemzeti Szalonban rendezett kiállításon szereplő két kisméretű olajfestménye, melyeket még iskolaévei alatt készített. Egyet közülük sikerült felkutatnom, és lefényképeznem. Ezek a képek fa szivardoboz-tetőre festett kisméretű olajképek voltak. Parasztházakat ábrázoló, levegős táj tárul elénk ezen a festményen, melyen a barnás színek dominálnak. Ekkor még festészetében a naturalizmus a fő uralkodó stílusjegy.

Ezt követően az 1908-as gyermekrajz-kiállítást érdemes megemlíteni. Itt nem az ő műveit láthatjuk, de a módszer, mellyel az iskolában dolgozott, mindenképpen figyelmet érdemel. A tanulókat felszabadította, és a kötött geometriai rajzon belül díszítmények létrehozásával, színek alkalmazásával serkentette kreativitásuk megnyilatkozását. Valószínűleg ennek a módszernek a bevezetésében közrejátszott elmélyedt kutatása a magyar és a külföldi népi díszítmények világában, melyet 1910-ben megjelent könyve koronázott meg.

Az 1912-es évben a Műcsarnok tavaszi tárlatán szereplő négy képén korábbi, naturalisztikus műveihez képest változást tapasztalunk. Ezeken a főként falemezekre festett olajképeken stílusa dekoratívabb irányba mozdult el (jegyzetek 35). Udvardynál a dekorativitás természetesen nem öncélú, képeinek tartalmát erősíti, sajátos hangulati töltést adva ezzel az ábrázolt témának. Az itt látható tájak, csavart fák feltehetően a századeleji szecesszió hatását viselték magukon – ezt nevezhette Bíró József „sommázó, századeleji stilizálás”-nak.

A kiállításon szerepelt egy „Zalai malom” című képe, mely feltehetően azonos a Magyar Nemzeti Galériában található „A zalai Baumgartner-malom” címen nyilvántartott festménnyel. Stílusát tekintve ez nagyon valószínű, hiszen ezt a képet is a szecesszióhoz közel álló dekorativitás jellemzi. Tiszta, homogén színfoltok uralkodnak a gyönyörű, napsugaraktól ragyogó alkotáson. Dekoratív, egy síkba festett, hátteret képező fák közül tűnik elő a malom, melynek fehér fala valósággal világít a délelőtti napsütésben. A képet szemlélve szinte érezzük a friss levegő illatát. Udvardy művészete később, az 1938-as firenzei út során és utána ismét ehhez az irányvonalhoz tér majd vissza (jegyzetek 36).

Korai időszakához sorolhatjuk még fiumei képeit is, valamint az 1922-es németországi és 1923-as olaszországi útja során készített alkotásait. Ezek feltehetően szintén ezt a szecesszióba hajló stílust képviselték, bár – mivel útjai során készült képeit már életében majdnem mind megvásárolták tőle – csak a vázlatokat ismerjük.

 

3.         A NAGYBÁNYAI KORSZAK

 

Festészete a Nagybányán és Felsőbányán töltött tizennégy év alatt ért be igazán. Ekkor alkotta legjelentősebb műveinek nagy részét. Művészetére itt alapvető hatással volt a nagybányaiak első generációja által meghonosított impresszionista-naturalista festészet, de megérintette az expresszionisták kemény, vad, harsány kifejezésmódja is. Berlini útja során találkozott a német expresszionizmus irányzatával. Ennek szélsőségeitől – saját elmondása szerint – idegenkedett. Mégsem tudta magát teljesen kivonni a hatása alól. Mivel ő is, mint minden igazi tájképfestő, „belsőleg élte meg” a tájat, ezért ebben az értelemben festészete expresszív hatásokat mutat. Az objektív témák, külső impressziók szubjektív, érzelmekkel áthatott megfestését dolgozta ki. Impresszionizmus és expresszionizmus keveredik legtöbb érett alkotásán – sajátos, egyéni stílussá ötvöződve. Ugyanúgy megtalálható nála a pillanatnyiság varázsa és a komplementer valamint a reflex-színek használata, mint a szándékosan felfokozott színkavalkád és a kismértékű formatorzítás.

A Nagybányai Iskolában és európai útjai során természetesen egyéb „neoirányzatokkal” is találkozott. Ezek, bár nem épültek be olyan szervesen művészetébe, mint az expresszionista látásmód, mégis fel-feltűnnek egyes képein. Rá jellemzően itt is tartózkodott a szélsőségektől. A kubizmus hatása több festményén is felfedezhető: a háztetők, a hegyek, a természeti formák geometriai alakzatokká alakulnak, de a teljes absztrakciót nem érik el. Egyes linómetszetein (például már a korai Lendület című metszetén) a sebesség és mozgásérzékeltetés futurista jellegű. Fafaragványain és „fantáziaalakok” című grafikáin a szürrealizmusnak a törzsi művészet felé forduló „neoprimitív” tendenciáira és vízió-szerű látásmódjára ismerhetünk rá.

Ezek alapján elmondhatjuk, hogy mindig újat kereső személyisége nem csupán a technikákkal, hanem a műfajokkal is gyakran indult izgalmas felfedező utakra. Mindeközben festményein mégis megmarad a jellegzetes Udvardy-íz, mely a konkrét látvány élethű visszaadását kapcsolja össze a festő érzéseinek, lelkiállapotának a vászonra történő kivetítésével. Ezeket a tájakat, csendéleteket és portrékat mind Udvardy Ignác szemén keresztül láthatjuk. Érezhetjük rajtuk a festő lelkének apró rezdüléseit és azt, hogy hogyan viszonyul ő ezekhez a témákhoz, milyen érzetet keltenek benne.

 

Most pedig – munkásságának illusztrálásaként – tekintsünk át néhány konkrét művet Udvardy Ignác alkotásai közül (jegyzetek 37):

Udvardy Ignác első nagybányai évei alatt készülhettek a Bányai házak, patak I.-II. című képei. Ezek dekoratívizmusukkal mintegy hidat képeznek korábbi, szecessziós hatásokat mutató művészete és nagybányai korszakának stílusa között. Az itt megjelenő, erőteljes színhasználat már az expresszionizmus felé nyit. A képen a perspektíva kevéssé hangsúlyozott, inkább síkszerű. Ezt a grafikus jelleget kölcsönző, erőteljes vonalak és a nagyrészt homogén színfoltok is hangsúlyozzák.

Egyik legjellegzetesebb képe, a Veresvíz, kissé felülről tekint a patakra és a falu szélére. Ennek a képnek két változatát is ismerjük: a nagyobb méretű a Magyar Nemzeti Galériában található, a másik családunk birtokában van. Feltehetően a kisméretű festmény készült a helyszínen, melynek alapján később műteremben festette meg a nagyméretű változatot. A mellékletben mindkét kép megtekinthető, és összehasonlítható. Figyelmesen megvizsgálva több különbség fedezhető fel a színezésben és a fák, az épületek, a hegyek vagy éppen az ösvény pontos megfestésében. A kompozíció expresszív izgatottságot sugároz, melyet az előtérben lévő fák törzsének feszült hullámzása és a házak tömbjének kontrasztja teremt meg.

A Táj kereszttel című kép szintén két változatban ismeretes: nagyméretű változata a Felsőbányai tájkép feszülettel címet viseli. Ez a két kép azért rendkívül érdekes, mert mindkettő más-más hangulatot sugároz. A kisméretű, helyszínen készült festményen sötét, drámai erejű, feszültségekkel teli színezést alkalmazott. Vastagon, rövid és szálkás mozdulatokkal vitte fel a festéket a vászonra, melynek hatására valósággal hullámzik a táj. A nagyméretű kép ezzel szemben epikusabb, a táj tisztábban felismerhető, a hangulat oldott, feszültségtől mentes. A formák enyhe hullámzása itt impresszionisztikus színkezeléssel keveredik. Érdekes módon, ez a későbbi kép jobban igazodik a nagybányai kolónia hagyományaihoz, míg a korábbi jellegzetesen „neomodern”, mely túllép az impresszionizmuson.

A Lila hegyek, patakpart festésekor már érezhetően rátalált saját, egyéni festészetének ösvényére, mely az impresszió útján szerzett benyomásokat az expresszionizmus eszközeinek felhasználásával adja vissza, szintetizálva a két stílust. Vastag festékfelvitel, gazdag árnyalatok jellemzik ezt a képét is, valamint a folthatás és a színek szerepének fokozása.

A Bányai háztetők című alkotása kubista jellegzetességeket mutat. A feszes, mértani alakzatokból felépített kompozíció ridegségét mindössze néhány előtérben álló fa oldja. Felülről néz a kis, nagybányai patak, a Zazar felett átívelő hídra, a templomra és a házak tetejére, melyek mind-mind síkszerű mértani alakzatokká alakulnak. A kép esős, őszi hangulata a sivárság érzetét kelti.

A Nagybányai hegyek, házak című képen kisebb mértékben ugyan, de szintén kubista vonásokat fedezhetünk fel. A hegyek és a háztetők egyaránt geometriai alakzatokká, háromszögekké alakulnak. Ezek ismétlődése teremti meg a kép ritmusát.

Udvardynak kedvelt témái közé tartoztak a vásári jelenetek (Nagybányai vásár, Nagyvásár Nagybányán, Nagybányai hetivásár, Vásári jelenet Nagybányán). Ebben a témaválasztásban az emberek és állatok kavargása, a mozgásviszonyok érzékeltetése és a piaci forgatag nyüzsgése ragadta meg a festőt. Az utóbbi két akvarellkép jelentősen különbözik az első két olajképtől. Inkább Udvardy késői festészetének stílusjegyeit hordozzák magukon. (Ezek egyike talán azonos a Barabás Miklós Céh 1930-as kolozsvári kiállításán szereplő Vásár című képével, de két hasonló festménye szerepelt az 1942-es Műbarát kiállítóhelyiségben rendezett tárlaton is.)

A Fák, templom című képen az expresszionista stílusjegyek dominálnak. A kép sejtelmes, titokzatos, szinte nem is valódi világ. A művész a színezéssel három részre osztja a teret: az előtér homokjának okkerét a folyó vékony kék csíkja választja el a középtér zöldes színeitől, melyet az égbolt zár le a napfény aranysárgájával megtört világoskék sávjával.

A Nagybányai utca és a Felsőbányai házak I.-II. című képek fő témája a szegényes bányászházak mentén a képtér mélyébe húzódó utca és a mögötte kéklő hegyek. Érdemes összehasonlítani a Felsőbányai házak I. és a Felsőbányai házak II. című képeket, hiszen ezen keresztül megérthetjük, mennyit számít a festő érzelemvilágának expresszív kivetítése a tájra. Szinte ugyanazt a képet látjuk, ugyanolyan házak sorát, mégis teljesen más hangulatot sugároznak felénk. Az első kép derűs, nyugodt, a festő világos színekkel dolgozik és harmóniát érzékeltet, míg a másikon mintha vihar közelegne, a táj sötét és fenyegető. A formák is torzulnak, reflektálva a festő lelkében dúló és a környezetre is kivetülő érzelmi viharzásra.

A Nagybánya, Zazar part egy napos, nyári délelőtt hangulatát adja vissza. A napsugarak sárgájától ragyog az egész kép. A forrósodó levegő vibrálását a festő a kék ég foltjába húzott rózsaszín ecsetvonásokkal érzékelteti.

A Patakpart című képen ezzel szemben a ragyogó napsütés mellett is sötét színekkel idézi fel a hegyi táj hangulatát, melyet a patakparton álló ház falának vakító fehérjével és a tető élénk vörös színével old fel. A fény-árnyékhatást erősen kihangsúlyozza.

Akárcsak a Felsőbányai házak, a Nagybányai táj I. és II. című képek is alapvetően különböznek egymástól. Az első kép a nyár forróságát, vibrálását adja vissza, míg a másodikon az ősz színei és a merengős hangulat, az elmúlás fájdalma dominál. Mindkét képen csak a távolból tűnik fel a város egy-egy jellegzetes épülete, a hangsúly sokkal inkább a tájra esik.

A Zazar-parti ház fákkal című képet a patakparti fák lombján zölden átszüremlő s a vízből is így visszaverődő napfény önti el, mely itt-ott sárga reflexeket vet egy-egy falevélre vagy virágra.

            Nagybányán kívül festett képeinek egy részét is, stílusuk alapján, ebbe az érett korszakába sorolhatjuk, hiszen ezek alatt az évek alatt is többször járt Nagyváradon, Zalaegerszegen vagy Budapesten. Többé-kevésbé életének ebben az időszakában készültek balatoni képei, és ezen időszak végén (1937-ben) klosterneuburgi alkotásai.

Balatoni látogatásait számos szép pasztellel színezett tollrajz, akvarell, grafika és linómetszet dokumentálja, valamint néhány nagy olajfestmény.

A Balaton Tihanynál című képe egy forró nyári napot ad vissza. A vízen négy vitorlás úszik, melyből három a középtérben, egy a háttérben helyezkedik el. Udvardy nagyon érzékletesen adja vissza a víz enyhe fodrozódását és a fény-árnyék viszonyokat. Egy felhő a középtérben lévő hajókra árnyékot vet, míg a háttérben lévő hajó szikrázó napsütésben úszik.

A Balatoni tájkép a Szépkilátóról sokkal modernebb hangvételű. Itt nem egy pillanatot ragad meg a művész, hanem az állandót, az örökérvényűt keresi. A domb és a háttérben lévő hegyek mértani formákká alakulnak. Életet csak a két öreg fa lombja és törzsének barázdái visznek a képbe. Sötét, komor színeivel elgondolkodtatja, merengésre készteti a szemlélőt.

Ugyanez a merengős hangulat lengi be a Berényi Balatonpart című képet is. Ám szemben az előző egyöntetű, homogén színeivel, a festő itt a képet apró foltokból, árnyalatok sokaságából építi fel. A fák lombjának megfestése itt egészen pointillista jellegű – a lomb millió apró pontból áll össze.

Az Interneten bukkantam rá (a Nagyházi Galéria és Aukciósház honlapján) a Virágzó gyümölcsfák című gyönyörű, nagyméretű alkotására, mely szintén feltehetően nagybányai korszakának terméke. Erre utal a képen látható bányászházak sora és a megfestés módja. A domboldal és a fák izgatott, expresszív hullámzása, élénk színei konfrontálnak a táj és a mértanilag rendezett házsorok nyugalmával.

 

4.         UDVARDY KÉSŐI FESTÉSZETE

 

Nagybányáról elkerülve, későbbi képein stílusa megváltozik: szelídebbé, derűsebbé, részletezőbbé válik. Mielőtt visszaköltözött az anyaországba, 1938-ban, Firenzébe tett tanulmányutat, ahol szintén számos megragadó képet festett. Ezek stílusa azonban különbözik a korábbiaktól. Ismét a dekorativitás felé közeledik, ami Nagybányára érkezése előtt is meghatározó volt festészetében. A vonalak erős hangsúlyozása, csekély térérzékeltetés, kevés tónus, és tiszta, élénk színek jellemzik ekkori képeit. A Firenzei városkép, a Firenzei vágóhíd és a Firenzei Arno híd egyaránt ilyen stílusban készültek. Ezeken az alkotásokon elsősorban magukra az épületekre, azok sajátosságaira koncentrál a festő. Harmonikus, világos színeket használ, és élénk, dekoratív hatás jellemzi őket. Ezek a jellegzetességek korábbi akvarelljein is feltűnnek már (Nagybányai hetivásár, Vásári jelenet Nagybányán), de itt válnak ismét meghatározóvá művészetében.

Szürrealisztikus fantázia-alakjainak többsége nincs datálva, de amelyek igen, azok a 40-es évekből származnak. Ezáltal szintén késői festészetéhez sorolható ez a modern tendencia. Ha az avantgárd stílusjegyek időbeli sorrendjét tekintjük Udvardy festészetében, azt látjuk, hogy legelőször (egyes korai linóin) a futurista látásmód jelenik meg, majd érett korszakában, Nagybányán, az expresszionizmus és a kubizmus, míg egyes késői alkotásain (faragványok, fantáziaalakok) a szürrealizmus.

Öregkori művészetében, az 50-es években, a korszakban egyeduralkodó „szocialista-realizmus” hatására jelenik meg képein a munkások ábrázolása és a gyárak képe. Ezt a korszakát reprezentálja például az Egerszegi olajtelep című festménye vagy az Aszfaltozók című linómetszete.

Mindemellett a csodálatos tájképfestő nem tagadja meg magát. Öregkori éveiben is gyakran készített gyönyörű képeket a zalai tájakról, valamint csendéleteket, portrékat és önarcképeket is. Élete folyamán – de különösen öregkori éveiben – különböző technikákkal gyakran megörökítette saját arcképét. Ezek az alkotásai igen szépek és karakteresek.

Annyi bizonyos, hogy a „pontos i”-vel szignált képei (UDVARDI) öregkori, Zalaegerszegen töltött éveiből származnak. (Ez a szakdolgozathoz csatolt illusztrációk jegyzékében is nyomon követhető.) Az egyetlen furcsa kivétel a Nemzeti Galériában 1931-esként számon tartott Göcseji táj című kép (jegyzetek 38). Mindenesetre képei korszakolásához jelentős segítséget nyújt ez a változás nevének írásában, hiszen így szignált alkotásairól egyértelműen eldönthető, hogy öregkori éveinek termékei.